Az én kis Sutyikám Jászfényszarun 1995. augusztus 20-án látott napvilágot. Három testvérével − két fiúval és egy lánnyal − töltötte első kis napjait egy kedves családi ház verandáján. Azután eljött a nap, amikor az addig hozzá csak kedvesen nyúló kezek felkapták őt és egy Wartburg csomagtartójába tették két fiú testvérével együtt. Szegények nem tudták, mi történik velük, a kocsi zörgött, pöfögött, sötét volt, nem láttak semmit. Azután kinyílt a csomagtartó, de akkor sem láttak sokkal többet, csak a fák koronáit meg az eget, néha feléjük hajló embereket − kutyakiállítás volt, sok látogatóval, a Népstadion területén, a Wartburg a bejárat előtt parkolt. Az emberek mondták, hogy aranyos kiskutyák, és továbbmentek. Sutyikám nem nagyon értette, ezért miért kellett ilyen sokáig zötykölődni, azt, hogy ők aranyosak, eddig is tudták.
Nekünk akkor már két éve nem volt kutyánk. Csucsu nevű pulim 15 évesen halt meg, és Anyukám akkor azt mondta, egyszerűen nem bírja ki egy újabb barát elvesztését, neki nem kell még egy kutya, nem kell, hogy újra annyira megszeressen valakit, és utána újra elveszítsen.
Persze kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Mindig hallottam Csucsu neszezését, úgy léptem, hogy nehogy rálépjek, hallottam az ugatását, és rossz volt mindig rájönni, hogy csak emlék. Képek és hangok. Érzések.
A kutyakiállítás napján éppen vásárolni mentem, volt egy nagyon kedves helyem, ahova hétvégenként el szoktam menni, nézelődni. Ez volt a kikapcsolódásom a heti megfeszített munka után. Autóval elhajtottam a Népstadion parkolója előtt, láttam a sok embert, parkoló kocsikat, kutyákat… és megláttam a Wartburgot, tetején papírdoboz, a papírdobozon a szöveg: PULI ELADÓ.
Megdobbant a szívem. Itt az alkalom. Mi lenne, ha vennék egy kispulit, és hazavinném? Anyu csak nem tesz ki vele együtt az utcára? Persze ennek volt esélye. Elbizonytalanodtam. Felhívtam mobilon a legjobb barátomat, aki nagyon nagyon bölcs, és akinek szoktam a szavára hallgatni. Elmondtam, mi a problémám. Itt a kutyavásár, mit tegyek? A barátom azt mondta, hát vedd meg. Igen, válaszoltam, de Anyukám s…be fog rúgni. Nem baj, mondta.
Persze, neki nem baj, puffogtam magamban, amikor letettem a telefont. Az idő közben haladt, és a kocsi is, már jóval elhaladtam a parkoló mellett, és úticélomhoz értem. Na jó, mondtam magamban, a sorsra bízom a dolgot, ha visszafelé még ott vannak, és én találok parkolóhelyet, akkor megnézem a kiskutyákat.
Visszafelé bizony még ott voltak. A továbbiakban segítettem egy kicsit a sorsnak, tettem vagy nyolc kört, mire parkolóhelyet találtam. Odamentem a Wartburghoz, és megláttam Őt. Felvettem az ölembe, ő hozzám bújt, kíváncsian nézegetett. A másik kettőt is felemeltem, ők is rám néztek, de inkább csak egy szemmel, és már aludtak is vissza, nem igazán érdekeltem őket. De Sutyikám…ő nem aludt. Visszakérte magát az ölembe, megnyalintotta a kezemet. Választott. Úgy éreztem, ő velem akar jönni. Lehet, hogy csak azért, hogy ne kelljen visszafelé is a csomagtartóban utazni, de az is lehet, hogy azért, mert velem szeretne élni.
Naná, hogy nem hagytam ott. A perecárustól szereztem egy papírdobozt, beletettem a kicsikémet, az egész drága csomagot betettem a vezető ülés mellé, és elindultunk. Sutyi végig ült az úton, nézelődött, figyelte, merre megyünk. Amikor hazaértem, beálltam az udvarba és szóltam Anyunak, jöjjön ki, mert hoztam valamit/valakit. Kivettem a kiskutyát a kocsiból, még meg sem fordultam, Anyu kikapta a kezemből, magához ölelte, a kiskutya a nyakába bújt. Egyhamar nem engedték el egymást.
A kiskutya hazaérkezett.
Sutyi szívesen barátkozott cicákkal. Volt egy nagyon komoly cica barátja. Amolyan senki macskája, és mindenki macskája. Sutyival minden délelőtt együtt üldögéltek az ajtó előtt. Figyelték az Eseményeket. Megbeszélték a tapasztaltakat.
Azután a macska egyszer csak eltűnt. Nem láttuk egy évig. Sutyi szomorú volt emiatt, aggódott, hogy valami baja lett a barátjának. De egy napon ismerős nyávogást hallott. Nagy izgalommal kérte, hogy kimehessen, megnézni, ki az. És nagy volt az öröm, a barátja volt! Gondolom, elmesélte, hogy valaki befogadta az utcában, de messze, nem tudott eljönni látogatóba. A macska jól nézett ki, kicsit kövér is volt, a szőre ápolt. Biztos jó helye volt. Egész nap együtt maradt Sutyival, Sutyit nem lehetett behívni sem. Azután a macska elbúcsúzott. Nem láttuk többet. De Sutyi nem volt nyugtalan, mert tudta, hogy barátjának jó sorsa lett. Érdekes volt látni őket azon a napon, amit együtt-töltöttek, barátságuk emlékére - mert csak barátok lehettek, ha a cica meglátogatta.
Sutyi okos volt és ragaszkodó. Mindenben megbízható. Rá lehetett számítani, biztos volt, hogy segíteni fog, vagy vigyázni rám. Ő vezette be azt a szokást, hogy minden reggel, felkelés után kb. fél órát mellette kellett ülni a földön, beszélgetni vele, simogatni, nézni, ahogy rágicsál valamit, közben közösen figyelni, ahogy Anyu készülődik a munka- vagy vasárnapra. Visszagondolva az együtt töltött évekre, nagyon igaza volt. Egészen más volt az ember hangulata egy olyan napon, ami szeretettel s barátsággal kezdődött.
Sutyi hat éves volt, amikor új barátot kapott, Tücsök személyében. Amikor Tücsköt – aki egy bichon havanese kiskutya volt – hazavittem, Sutyi fensőbbségesen fogadta. Azután várt. Eltelt egy nap, két nap, egy hét, és Sutyi csak várt. Várta, hogy a vendég mikor megy el. De el kezdett gyanakodni, mert eltelt a második hét is, és a „vendég” nem ment. Sutyi akkor beletörődött. Szép lassan szerette meg a kiskutyát, de annál mélyebben. Gondosan tanítgatta, vigyázott rá, mindent együtt csináltak. Ha sétáltak, még a mozdulatuk is egyforma volt.
Szerette a zenélő játékokat. Szerette a mézet. Szerette a beszélgetéseket.
Nem szeretett vizes lenni.
Nagyon örült, amikor kertes házba költözünk.
És akkor váratlanul rosszul lett.
Az orvos segített rajta, de újra rosszul lett. El akart bújni a kertben. Akkor már tudtam, hogy nagy baj van. Aztán este odaült mellém, és elbúcsúzott. Sokáig ült mellettem, belenézett a szemembe, ráhajtotta a fejét a kezemre. Tudta, hogy másnap már nem ül mellém … reggel már nem kelt fel.
Halálának napját nem jegyeztem meg. De nem érte meg a 9. születésnapját. Csak pár nap hiányzott.
Nekem pedig örökké hiányozni fog.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
